Mindenből lehet minden – folyamatosan ezt éreztem, miközben 2019. november 16-án a Debreceni Őszi Fesztivál családi napjának legkiemelkedőbb programját, az egri Harlekin Bábszínház Pán Péter, avagy a Sohasziget titka című kétfelvonásos zenés mesejátékát néztem.

A gyermeki kreativitás egyik „alaptétele”, a mindenből lehet minden egyfelől ennek a több szempontból különleges látványvilágú darabnak a díszletére vonatkozik: Csonka Erzsébet díszlettervezőnek köszönhetően itt fogasokból épül a ház és a lakásbelső, biciklikerékkel- és kormánnyal ellátott, „kiszuperált” zongorából lesz a kalózhajó, vasszerkezetből pedig a korántsem félelmetes, de az ellenséget mégis bemajszoló krokodil… Amely díszlet kreativitása egyértelműen rájátszik az eredetileg J. M. Barrie megalkotta, de itt Szabó T. Anna által ismét csak kreatívan átírt Pán Péter-effektusra: arra, hogy a gyermeki képzeletben mindenkiből lehet mindenki, azaz bárki, amennyiben egy csöppség meri szabadon szárnyaltatni a képzeletét… És Pán Péter (Szilner Olivér) épp erről híres: ha akar, tud repülni, tud szabadon szárnyalni, s tud Sohaszigeten örökre gyermeknek maradni. S erre – legalábbis ideig-óráig – rá tudja venni egyfelől az „elveszett fiúkat”, másfelől az erre vágyó kislányt, Wendyt (Szűcs Réka), illetve az ő két öccsét, Johnt és Michaelt.

Ám csak ideig-óráig. S úgy érzem, morális tanítás és tanulság szempontjából ez a kulcsfogalma ennek a hollywoodi könnyedségtől mentesített, magyar, jóval komolyabb mondanivalóval bíró átiratnak. Ezt a fajta mondanivalót pedig ebben a produkcióban a szintén a látványvilág különlegességének köszönhetően azok a Sohaországba repülő óriásbábok közvetítik felénk, akik szoros kapcsolatban állnak a szintén a színpadon tartózkodó mozgatóikkal. A mozgató és a báb ebben a produkcióban tapasztalható sokrétű és csodálatos kapcsolata itt lehetővé teszi, hogy a bábok komoly (emberi) érzéseket tükrözzenek, de vannak olyan részei is a darabnak, amikor a színészek a bábok nélkül (ám tőlük akkor sem teljesen függetlenül) közvetítik felénk a belső, lélektani történéseket.

Elsősorban azt, hogy a Pán Péter-féle, „állandóan gyermek akarok lenni, soha nem akarok felnőni”- érzés csak egyfajta ideig-óráig tartó álom lehet. Álom, amely összefüggésben lesz Wendynek az otthonában, a lefekvéshez készülődve megfogalmazott álmával/vágyával, a messzire repülés gondolatával. A kislánynak ezen „álma” megvalósításához jön kapóra a családhoz épp akkor berepülő Péter a maga Sohasziget-koncepciójával, és az örök gyermekségre vonatkozó ígéretével. Ebben az átiratban tehát Wendy legalább annyira főszereplővé avanzsál, mint maga Péter. Ő lesz ugyanis az, aki – álmában az öccseivel együtt Sohaszigetre repülve és ott új családot és házat alapítva – rájön: hiába bízzák meg őt ennek az új családnak egy nagyon fontos szerepével: azzal, hogy legyen az idekerült gyermekek anyukája – ő ezt képtelen vállalni. Bár először büszke a felkérésre, de aztán ráébred: ő mégiscsak kislány, nem pedig felnőtt anya. S különben is, otthon van az anyukája, aki várja őt és a testvéreit haza, hogy mellette szépen lassan felcseperedve, majd ha eljön az ideje, egyszer tényleg anyává válhasson ő is… Ezért – megelégelvén a szigetbéli rábízott szerepét, s a szigeten a kalózokkal folytatott állandó csatározást – hazatérésre szólítja fel a gyermektársait, mintegy kiábrándulva az álmából és a Pán Péter közvetítette örök gyermekség lehetőségéből.

Ám azt, hogy Wendy ugyan haza akar menni az anyukájához, de mégse akar örökre gyermek maradni, a Péter felé érzett – már inkább a felnőttekre, a felnőttségre jellemző – szerelmi érzése is mutatja. A mozgatók ennek a szerelmi érzésnek a kibontakozását is gyönyörűen érzékeltetik: a kislány ragaszkodását Péterhez, amely egy másik álom, a szerelem lehetőségét hordozza magában, s a felnőni vágyás gyönyörű szimbóluma egyben. Péter viszont minderre – erre is – képtelen: nem tart Wendyékkel, inkább visszautasítja a kislányt és annak érzéseit, hogy továbbra is ragaszkodhasson ahhoz, ami számára egyáltalán nem álom: az örök gyermekségéhez. Tehát, amíg Wendy lehetőséget kap a felnövésre, a majdani családalapításra, addig ebben az adaptációban az, ahogy Szilner Olivér a bábot a produkció végén magához öleli, szívszorító módon közvetíti felénk az elveihez (is) buta módon ragaszkodó Péter végtelen magányát, magányosságát.

Ezt a lélektanilag bonyolult, illetve a Harlekin Bábszínház adaptációjában jó értelemben véve megbonyolított szüzsét a művészek végig képesek a gyerekek nyelvén tálalni. A legkisebb nézők értik Wendy anyahiányát – ezt láttam az előttem ülő kisfiún is, aki ennél a résznél szorosan odabújt az anyukájához -, a nagyobbak értékelik a kalózokkal folytatott, ötletekkel és kreativitással teli, sikeres csatározás fordulatait, mi, felnőttek pedig a sok szempontból beteljesületlen álom- és szerelemkoncepción gondolkodhatunk el. Miközben a sokszor dalban elmesélt történet mozgásszínházi elemeinek látványvilágától sem tudunk „szabadulni”.

Minden szempontból szuperprodukció tehát a Harlekin Bábszínházé. Aki látta, lelkiekben biztosan gazdagabban távozott 2019. november 16-án a Kölcsey Központból.

Az alkotók:
Játsszák: Szilner Olivér, Szűcs Réka, Sóvári Csaba, Soó Gyöngyvér, Herein János, Mészáros Pancsa, Bábinszki Ágnes, Zádori Szilárd, Szabados Böbe.

Szerző: J. M. Barrie, Szabó T. Anna

Zeneszerző: Németh János
Koreográfus: Fosztó András
Báb- és díszlettervező: Csonka Erzsébet
Dramaturg: Éry-Kovács András

Rendező: Halasi Dániel

Gyürky Katalin